|
 Sokan és sokat vitatkoznak arról, vajon melyik az autók királya. Sportos és elegáns kisszériás autók, ismertek és ismeretlenek szerepelnek a listán, de az emberek kilencven százaléka biztos a Rolls Royce-ra adná voksát. Viszont van egy márka, amelynek tulajdonosai ennek hallatán csak legyintenek, tudják, hogy övéknél kékvérűbb bádog darab nincs a világon, nekik Aston Martin-juk van.
 Tény, hogy ez a masina távolról sem tömegtermék, manufakturális módszerekkel készül az örökkévalóságnak. A térhálós csővázra kézimunkával kalapálják rá az alumínium karosszériát, az utasteret a legfinomabb bőr és faberakás borítja, végül de ne utolsó sorban, a nem ritkán 500 lóerős motoron tábla jelzi a mester nevét, aki összerakta. Sportos és elegáns, mi kell még? Az utcán ritkán találkozik velük az ember, és ha nem lett volna James Bond talán még kevesebben ismernék, de hát itt az alkalom nézzük, hogy is kezdődött.  Lionel Martin és Robert Bamford már az ezerkilencszáztízes években versenyautókat készített Kennsingtonban.
1913-ban egy Singer Ten kocsival megnyerték az Aston Clintoni hegyi versenyt. 1914-ben megalapították a Bamford-Martin Ltd. céget, ahol a győzelem emlékére Aston Martinnak keresztelt versenyautókat építettek 1915-ben elkészült az első kocsi, amely Coal Scuttle, "szenesvödör" gúnynevet kapta. Az I. világháború után a Bunny "nyuszi" 11 HP nevű járművükbe már saját fejlesztésű, 1,5 literes oldalt szelepelt négyhengeres motort szereltek.  Az 1922-es, a Man-szigeti Tourist Trophy futamra már az amatőr autóversenyző Luis Zborowski gróf támogatásával építették meg a TT1 és TT2 jelű modelleket, amelyek két vezérműtengellyel (Twin Cam) és 16 szelepes hengerfejjel rendelkeztek. Mivel a gróf 1925-ben egy versenyen életét vesztette és a vállalkozás anyagi helyzete nagyban függött adományaitól, 26-ban kénytelenek voltak eladni cégüket William Renwicknek és Augusto Cesare Bertellinek. Átköltöznek Felthamba. A Type T és Type S modelleket 55-70 lóerős motor hajtotta 130 km/h végsebességig.  A továbbfejlesztett a LM1 és LM2 1928-ban részt vettek a Le Mansi 24 órás viadalon, csekély sikerrel, de egy külön díjat azért elhoztak mint kategóriájuk leggyorsabbjai. A harmincas évek elejére az Aston Martin már elismert sportkocsi építő cég mégis az anyagi siker elmarad, 1931-ben a Frazer, 33-ban Lord R. G. Sutherland szerezte meg az irányítást. Bemutatkozik sportos Le Mans az elegáns Standard és a Saloon túrakocsi, majd 34-ben a Mk II-es Ulster sorozat, 85 lóerős motorjával elérte a tekintélyes száz mérföldes, (160 km/h-s) sebességet.  Sikeresen szerepeltek többek között a spa-i 24 óráson, a RAC Tourist Trophyn, illetve 1937-ben és '38-ban a Mille Miglián is. A háború előtti Aston Martin-ok 98 lovas kétliteressel simán elérték a 100 mérföldes sebességet. A második világháború után a nehéz helyzetbe került céget a traktorgyártó David Brown, vásárolta meg. Miután az első, háború utáni modell, a 48-ban bemutatott 2 Litre Sports (DB1) megbukott, a Walter Owen Bentley és Frank Feeley által tervezett DB2-re hárult a feladat a márka becsületének helyreállítása.  Az 1950 áprilisában a New York-i autószalonon bemutatott, 2,9 literes hathengeres 162 lóerőt teljesített, itt jelent meg az oly jellegzetes, egy részben kivágott hűtőráccsal könnyűfémből készült forma. 1951-ben és 52-ben Le Mans-i viadalon, és a Mille Miglián kategóriájukban DB2-esek vitték a pálmát. '53-as évben a Tourist Trophy, Goodwood Nine Hour, British Empire Trophy versenyeken taroltak. 1958-ban, 59-ben is sikeres évet zártak, legendás pilótákkal (Sterling Mossal, Tony Brooksal, Carroll Shelbyvel, Jack Fairmannel) megnyerték nürburgringi 1000 kilométeres versenyt, a sportkocsi világbajnokságot és Le Mans-ban kettős diadalt arattak.  Az 1958-ban bemutatkozó DB4-es 3,7 literes erőmű alapváltozatban is több mint 300 lóerőt adott le, de a motor felfúrásával, 420 lóerős teljesítményt is kihoztak belőle. Az 1959-ben Forma-1 meghódítására tett, kísérlet balul ütött ki, s miután említésre méltó sikereket nem értek el a programot törölték és visszatértek a túraautó-versenyzéshez. 1960-ban megjelent a Ferrari 250 GT és lesöpörte a pályákról a Astonokat, Le Mansi-ban az első öt helyen Ferrari végzett, végül 1963-ban az Aston Martin visszavonult az autóversenyzéstől.  Ebben az évben állt forgalomba a DB5, 65-ben a DB6 amely Vantage kivitelben, 325 lóerővel 257 km/h végsebességet ért el. 1966-os párizsi autószalonon mutatták be DBS-t először 3995cm3 325LE-s majd. 69-től 5literes 380LE-s V8 motorral. Az 1970-es évekre az Aston Martin a csőd szélére került, David Brown nem tehetett mást meg kellet válnia cégétől.  1972-ben. a Company Developments vette meg, és tovább folytatta a régi kézműves hagyományokat, de a hatalmas és drága autókból csak évi néhány darabot tudtak értékesíteni és ez kevés volt a talpon maradáshoz. Még a 88-ban még bemutatkozó Vantage sem tudta kihúzni őket a vízből hiába az 550LE-s motor és 300 km/h körüli végsebesség. Végül az Aston Martin-t, az mentette meg, hogy a Ford, a Jaguárhoz hasonlóan bekebelezte. Sokan megkongatták a vészharangot a patinás márka felett, ám az 1994-ben bemutatott DB7-es meggyőzte a kétkedőket. Igaz 3239cm3-es 335 LE-s motorja jaguártól érkezett, az önhordó karosszéria sem alumíniumból készült, de az autó gyors és elegáns, ahogy egy Aston-hoz illik. Az ezredforduló meghozta a  várva-várt szuperautót, a V12 Vanquish 6 literes 457LE-s motorjával átlépi a 300 km/h álomhatárt és minden megtalálható benne, ami egy XXI. századi luxus sportautótól elvárható, sőt még egy picivel több is ez az utolérhetetlen: Aston Martin érzés. |
